Bio-Pszicho-Szociális szemlélet az orvoslásban

Előző cikkemben röviden említettem e modell jelentőségét, de úgy gondolom, ennél egy hosszabb kifejtést megér a téma, elsősorban saját szűrőmön keresztül.

A bio-pszicho-szociális orvoslás fogalma George Engel amerikai pszichiáter nevéhez fűződik, aki 1977-ben alkotta meg téziseit, szembe menve az akkor uralkodó biomedikális nézetekkel. Azaz a természettudományos meghatározottságot a lelkijelenségek vizsgálatával, valamint társadalmi szempontok bevonásával egészítette ki, létrehozva egy holisztikus szemléletet.

De pontosan mit is takar a BIO-PSZICHO-SZOCIO kifejezés?

1. Bio- Alapvetően itt az evidence based medicine-t (EBM), azaz a tényeken alapuló orvoslást kell megemlíteni. A szakmai felkészültség elsődleges feltétele, hogy a már ismert tudományos tényeknek megfelelően kezeljünk egy-egy pácienst. „Tudományos tények „alatt olyan kidolgozott protokollrendszert értek, amely megfelelő tudományos bizonyíték, evidencia kritikus elemzését követő kiértékelését, összesítését jelenti. „A tudomány mai állása szerinti „igen népszerű megfogalmazás, a jelenlegi legkorszerűbb technikai feltételek mellett megvalósuló kísérleti eredmények és klinikai tapasztalatok összevetését jelenti. Ezek birtokában dönthetünk mi a lehetséges diagnózis, valamint mi a legmegfelelőbb kezelés a betegség szempontjából. Ez adja az alapját, vagy vázát az orvosi munkának, ezek figyelmen kívül hagyása szimplán kuruzslás.

2. Pszicho- Azt leszögezhetjük, hogy a betegségek szempontjából az elsődleges az EBM szerinti gondolkodás, de ez önmagában nem elég. Engel felismerte azt a borzasztó nagy hiányt, amit önmagában a biomedikális orvoslás nem tud kielégíteni. Mára közhelyként hangzik, de sajnos a gyakorlat még nem mindig azt mutatja, hogy nem betegséget, hanem beteget kezelünk. Valójában ez sem fedi igazán a valóságot, mert nem beteget kezelünk, hanem embert. Bármennyire hatásvadász szlogenként hatnak e mondatok, nagyon is van súlyuk, főleg, ha az ember saját bőrén tapasztalja a kórházakban oly jellemző eltárgyiasítást. Az természetesen nem várható el a szakmától, hogy a pszichológia minden csínjával-bínjával felvértezve végezze a mindennapos gyógyítást, és azt gondolom ez nem is cél. Amit itt a legfontosabb megemlíteni-az empátián túl, ami úgyszintén fejleszthető- az a kommunikáció. Talán a legfontosabb a szakmai hitelesség mellett. Más szakmák (pl- multik világa) már rég rájöttek, hogy a hosszútávú siker alapvető kulcsa egy hatékony kommunikációs stratégia. Mára már elég elterjedt fogalom az asszertív kommunikáció, számtalan tanfolyam, képzés van a témában, de az egészségügyben még mindig nem kap elég hangsúlyt.

„Az asszertivitás, vagy asszertív kommunikáció egy olyan tanulható készség, vagy viselkedés, amikor valaki magabiztosan tud megnyilvánulni érzelmileg nehéz szituációban is, anélkül, hogy passzív vagy agresszív lenne. Az asszertívan viselkedő ember kommunikációjának célja a konfliktus megoldása, miközben minden résztvevő fél igényeit szem előtt tartja – nem hódol be (passzív), és nem próbálja dominálni a másik felet (agresszív).”

Több tanulható technikáról ír a szakirodalom (törött lemez, negatív megerősítés, negatív érdeklődés, ködösítés), de amit jelen cikkben kiemelendőnek tartok az az „Én-közlésekben” való "személyközpontú" kommunikációs forma. Ennek alapvetően az a lényege, hogy saját szemszögünkből, a másik kérdőre vonása, hibáztatása, becsmérlése, kritizálása nélkül beszéljük el vágyainkat, érzelmeinket, panaszainkat. Elsősorban a kommunikáció során keletkezett saját emóciónkat helyezzük a központba. Nem a másikról állítok bennem keletkezett érzéseket. pl "Olyan bántó vagy!" helyett "Számomra ez bántó volt"kifejezés sokkal lényegibb. Ha szerencsések vagyunk és a másik fél egyenrangú partnerként viszonyul nem a "Mert te, olyan sértődékeny vagy!" választ fogja adni, hanem a pl. "nem a személyed ellen irányultak a szavaim, csak feszült vagyok". Tudatos munkával, odafigyeléssel, a másik felé tisztelettel ezek az egyszerű sémák könnyen elsajátíthatók, a mindennapi kommunikációnkba beépíthetőek, ezáltal a személyiségünk részévé válhat egy nyílt közlési forma, mely a lényegi szinten "én-közlésekben", nem ürügyi szinten "te-közlésekben" kommunikál.

3. Szocio- Ha már az asszertivitás alapjait elsajátítottuk, könnyedén beláthatjuk, ahhoz, hogy az itt kiemelendő complience-ről , azaz a beteg együttműködéséről, az optimális, tehát bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolatról beszélhessünk, dekódolnunk kell a páciens szociális, kulturális, társadalmi hátterét. Ennek megfelelően kell kommunikációs stratégiát, terápiás módszert választanunk. Itt egyértelműen az egyént vizsgáljuk, mely a környezetétől nem választható el. Hiába sikeres egy gyógyszeres beállítás kórházi körülmények között, ha nem az otthoni rendszert vesszük alapul, sajnos, amint saját közegébe kerül a páciens sokszor borul a kialakított terápia, mely legtöbbször a beteg bizalomvesztését vonzza magával. Márpedig abban a pillanatban, amikor az egyén nem bízik orvosában, döntéseit elkezdi felülírni, elkezd a saját feje szerint „gyógyszerelni”, kialakulhat egy hatalmi játszma a két fél között, ami valójában egyikük érdekét sem szolgálja.

Amint láthattuk, a Bio- a betegséget, a Pszicho- a beteget, a Szocio-az embert veszi alapul. Ebben a hármas egységben gondolkodva eredményesebb együttműködés, sikeresebb, kiegyensúlyozottabb orvos-beteg, orvos-hozzátartozó kapcsolat, valamint békésebb kórházi hangulat építhető ki.

Felhasznált irodalom:

1.https://hu.wikipedia.org/wiki/Asszertivit%C3%A1s

2.Perczel D.,Tringer L. (1994) -Az asszertív viselkedés és fejlesztésének lehetőségei, elméleti áttekintés. Psychiatrica Hungarica.

3.Dr. Császár Gyula (1989) : Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest, Pszichoteam.

4.Nemes László. Bio-pszicho-szocio-spirituális-filozófiai orvoslás

kép: https://www.kairos.com/blog/empathy-in-ai-series-part-1-what-is-empathy