Betegségek fogságában
„Akinek van miért élnie, szinte minden hogyant kibír” /Nietzsche/
Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre című könyvét olvasva-mely a holokauszt borzalmait, a fogság pszichológiáját a pszichiáter szemével tárja elénk-automatikusan a krónikus betegségekkel küzdők lélekállapotán kezdtem el gondolkodni. A náci hatalom, mint egy szörnyű kór, mely megbetegít és örökké foglyává tesz. Az erre adott pszichés és fizikai reakció sok esetben mutat hasonlóságot a gyógyíthatatlan szomatikus betegségekkel.
Ahogy Frankl írja, hogy végső soron a puszta léten kívül semmit sem birtokolt a haláltábor foglya, és maga a lét is állandó „megkérdőjelezhetőségében” mutatkozott. Nem véletlen tehát, hogy a folytonos megaláztatások, fájdalom, szenvedés, és a halál mindennapi jelenléte okán apátia, közöny lett az uralkodó lélekállapot, mely a „lélek szükségszerű önvédelmi mechanizmusa”. Ilyen körülmények között nyer igazán súlyt Dosztojevszkij azon gondolata, melyben az embert, olyan lényként határozza meg, mely bármihez képes hozzászokni. Nem véletlenül oly jelentős Frankl műve, melyet az amerikai Kongresszusi Könyvtár a tíz legnagyobb hatású könyv közé válogatott, ugyanis azon túl, hogy egy sajátos, szakmai nézőpontból írta le a saját élményeit, átélt szenvedéseit, a könyv folyamán kibontakozni látszanak Frankl logoterápiás módszerének lényegi elemei, azaz egyfajta életcél, életértelem keresés, melyek a legkíméletlenebb pillanatokban is erőt adhatnak. Ugyanis „az ember szellemi szabadsága, amitől leheletéig nem fosztható meg, lehetőséget nyújt arra, hogy életét utolsó lélegzetvételéig értelmesen alakíthassa.” Arra jut, hogy valójában nemcsak az alkotói, élvezetteli életnek van értelme, nem ez a fokmérője egy értelmes életnek, hanem, hogy a ránk mért sorsunkat miként vagyunk képesek viselni. „Ha az életnek egyáltalán van értelme, akkor a szenvedésnek is kell legyen értelme”. Azt írja, keveseknek adatot meg a táborélet során, hogy megéljék teljes belső szabadságuk állapotát, és a szenvedés által valósítsanak meg értékeket. Ugyanis „az ember belső ereje legyőzheti a kívülről rákényszerített sorsot”, az ember újra és újra szembesülni kényszerül sorsával, mely döntés elé állítja, „hogy a puszta szenvedés állapotát akarja-e belső teljesítménnyé formálni.”
Ezen gondolatok, melyek ugyan haláltábori közegben születtek, túlmutatnak azon, és valamennyiünk életében aktualitássá válhatnak. Nem kell ehhez krónikus betegség diagnózisát kapnunk, de kétségtelen, hogy ez az állapot létezésünk puszta tényét is fenyegetheti, nem beszélve a minőségi változásról, természetes, hogy ez ember ilyenkor leül és átértékeli a körülötte robogó világot.
De mit él át az ember, mikor visszavonhatatlanul egy betegség útitársává válik az életben?
A szakirodalom a veszteséggel összefüggésben lévő érzelmekről, azaz gyász, fájdalom, nagy bánatról ír, mely a tagadás fázisát akkor töri meg, mikor a beteg egy bizonyos állapotromlás során kénytelen szembesülni kialakult helyzetéről (1). Jellemzően egy súlyos betegséggel való szembesülés krízis állapotot idézhet elő. Erre adott reakciók időbeni lefutása során 5 szakaszt különböztetünk meg, úgymint
Elutasítás, tagadás
Düh
Alkudozás
Depresszió
Elfogadás
E szakaszok a haldoklás fázisaiként kerültek be a köztudatba, kevésbé evidens, hogy élethosszig tartó betegséggel való megküzdés során is fellelhetőek ezen lélekállapotok, jellemzően a tüneteket súlyosbodása során (2).
Ezek olyan egyéni megtapasztalások, melyeket még az adott betegséggel küzdők sem érthetnek meg egészen, mely végső soron az egyén elszigetelődéséhez, magányhoz vezethet (3). Annak ellenére, hogy sokszor a közeli hozzátartozók is végigélik e stádiumokat. Krónikus betegségek hatására nemcsak testi, de pszichológiai és szociológiai változások is megjelennek (1). Önmagában a fizikai fájdalom, a testben bekövetkező változások, a rendszeres orvosi gondozás, kontrollra járás megterhelő, érzelmileg kimerítő. Nem beszélve a bűntudatról, ami bizonyos betegségek során előírt életmód változtatás, pl. diéta, nem teljes betartásakor lép fel. De talán mindemellett a bizonytalanság, a félelem a folyamatos állapotromlástól, a betegség kiszámíthatatlan volta, mely leginkább pszichés teher. Egy másik tanulmányban a félelem 8 formáját írták le, melyet szintén a tünetek erősödés során tapasztaltak a betegek (4).
az irányítás elvesztése
az énkép elvesztése
függés
megbélyegzettség
elhagyatottság
harag kimutatása
elszigeteltség
halál
Sokszor az adott állapottal való megküzdésben magukra maradnak, hatalmas energiákat fektetve környezetük megvédésére, helyzetüket takargatva, csendben szenvedve. Többféle jelentést tulajdoníthatunk a betegségeknek, és ez már magában foglal egyfajta megküzdési protokollt is. Azaz, értelmezhetjük a betegségünket, mint
ellenség ( „Megküzdök vele, legyőzöm!”)
nyereség (elsődleges, másodlagos betegségelőnyök)
veszteség (kimaradás munkából, élményekből, lemondások)
büntetés („Megérdemeltem, mert…”)
Megküzdés módjai eltérőek lehetnek betegségtől, alap személyiségjegyektől, környezet támogató voltától függően. A kutatások alapján kiemelkedő szerepe van az úgynevezett egészségvédő személyiségtényezőknek, mint reziliencia (rugalmasság), optimizmus, szívósság, koherenciaérzés (5). Összességében elmondható, hogy ezek olyan személyiségjegyek, melyek a kezdeti sokk állapotot követően az elfogadás fázisában képesek, saját fejlődésükre fordítani a kialakult helyzetet, új életcélokat kitűzni maguk elé (pl. önkéntesség, sorstársak segítése), rugalmasan kezelni a stresszhelyzeteket, szívósan, kitartóan küzdeni a céljaik eléréséért, motiváltnak maradni a kezelések során, saját kezükbe venni a sorsuk alakulását a körülményekhez képest, ezzel erősítve a betegség feletti kontroll érzetét.
Végső soron mindenkinek egy egyéni stratégiát kell kidolgoznia a nem kívánt útitárs elviseléséhez, melyben a közvetlen környezet, valamint az ápoló, gyógyító személyzet elfogadó, támogató hozzáállása elengedhetetlen. A kialakult kép komplexitásának megfelelő bio-pszicho-szociális modell alkalmazása lenne a legcélravezetőbb, mely a biomedicinális orvoslás szempontjain túl, a beteget, mint személyiség kezeli és az őt körülvevő szociális hálóban értelmezi, ennek megfelelően alakítja az orvos-beteg bizalmi kapcsolatot.(6)
Források:
1. Walsh-Burke, K. (2006) :Grief and loss: Theories and skills for helping professionals. Boston, Allyn, Bacon
2. Kübler-Ross, E. (1988) : A halál és a hozzá vezető út. Budapest, Gondolat Kiadó
3. Orfali, K.-Anderson-Shaw, L. (2005) : When medical cure is not an unmitigated good. Perspectives in Biology and Medicine 48(2) :282-292
4. Pollin, I.-Golant, S.K. (1994): Taking Charge: Overcoming the challenges of long-term illness. New York, Random House
5. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop412A/2011-0094_neurologia_hu/ch07s14.html
6. Dr. Császár Gyula (1989) : Pszichoszomatika a gyakorlatban. Budapest, Pszichoteam. Újabb genetikai modellek és koncepciók :32-39
Kép: https://drawingartlic.com/show/life-and-death-drawings.py