Salvador Dalí, avagy pszichoanalízis a vásznon

Salvador Dalí is tipikusan az a festő, akinek a művészete elválaszthatatlan a személyiségétől, életútjától. Bár ez a legtöbb művészre elmondható, ahogy Pablo Picasso fogalmaz „ Nem elég, ha ismerjük egy művész munkáit. Azt is tudni kell, mikor csinálta, miért, hogyan, milyen körülmények között. Egyszer majd kialakul egy új tudomány, talán „embertudománynak” fogják hívni, amely arra törekszik, hogy az alkotó emberen keresztül mélyebben behatoljon az emberbe.”

Az biztos, hogy a szürrealizmuson keresztül betekintést nyerhetünk egy másik ember valóságába, tudattalanjának feltáró munkájába, mely a társadalom cenzúráit igyekszik levetkőzni magáról.

Sokaknak a szürrealizmusról azonnali asszociációjuk Dalí, többek közt nekem is, ugyanakkor fontos tudni, hogy az irányzatot André Breton alapította 1924-es kiáltványával, valamint, hogy végül Dalít kizárták a csoportból Tell Vilmos talánya című műve miatt, melyet a baloldali érzelmű szürrealisták „ellenforradalmi lépésnek” tekintettek (a kép Lenint ábrázolja elég groteszk módon). Minderre Dalí reakciója egyik elhíresült mondata volt:

„a szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”

A mozgalom, lényegi elemként a szabadság keresését fogalmazta meg. Azaz a szabadság a mindennapi élet fölötti valóságban keresendő, melyhez a fantázia, látomás, álom vezet. A szürrealizmus legjellemzőbb alkotói módszere az automatikus írás vagy rajzolás, festés, mely a tudatosságot mellőzve hatol egyre mélyebbre a tudattalan szintre. Ez gyakorlatilag megfelel Freud szabadasszociációs módszerével, mely úgyszintén tudattalan képekkel dolgozik. Az összefüggéstelennek tűnő „képek” láncolata elvezet a legbelső valóságunkig. Ebben a szellemiségben készült Dalí és barátja, Luis Buñuel első közös filmje az Andalúziai kutya, mellyel megteremtették a szürrealista film műfaját. Érezhetően sok az áthallás a pszichoanalízis és a szürrealista mozgalom között, ez nem véletlen, nagy hatással voltak Freud eszméi a pszichológia világán túl a különböző művészeti körökre is. Dalí maga is nagy rajongója volt a pszichoanalízisnek és Freudnak, akivel személyes találkozóra is sort kerített. A tudattalanról nagyon lényegi gondolatokat fogalmazott meg, melyben jól érződik Dalí analítikus műveltsége.

„ A tudattalan szimbolikus nyelven beszél, tényleges földrajzi kötöttségektől függetlenül, nem függ szokásoktól, a kultúra fejlettségi fokától vagy intelligenciától, hanem állandó elemekből felépülő szótárt használ, mint például a nemi ösztön, a halálfélelem, a tér testi érzékelése/észlelése-ezek az állandó elemek megtalálhatók minden emberben.”

„Ars poeticáját” a következőképp fogalmazta meg:

„Salvador Dalí túlfinomult művésztárgyát két motor hajtja. Az egyik a libidó vagy másképpen a nemi ösztön, a másik a halálfélelem.”

Bibliográfiai adatok helyett, csak egy rövid benyomásszerű összegzésre vállalkoznék, Dalí élete ugyanis ugyanolyan szövevényes, szürreális, mint művészete, akinek ténylegesen elhisszük „Sosem kábítózok, hiszen magam vagyok a kábítószer”. És valóban az ő lénye, alkotásai egy megváltozott tudati állapotba képesek keríteni a nézőt, amit nem feltétlen képes dekódolni az agy. A valóság egy izgalmas, részletesen elnagyolt vetületét mutatja be, olykor, mint egy lázálom. Utazásra hív, ahol nemcsak Dalí sokszor zavaros belső világával, hanem, -ha kellőképpen elmélyedünk egy-egy alkotásban-, önmagunkkal is találkozhatunk.

1904-ben született,- ahogy Németh Attila fogalmaz a Művészek és pszichopatológia című könyvében-szubsztitóciós gyermekként. Azaz, halott bátyja „pótlékaként” jött világra. Testvérének halálát követően pontosan kilenc hónapra született, szülei úgy vélték, hogy testvére reinkarnációja lehetett. Ez nyilvánvalóan kihatással volt Dalí személyiségfejlődésére, és magyarázza nárcisztikus működésmódját, állandó bizonyítási vágyát különlegességéről, egyediségéről, megismételhetetlenségéről. Az más kérdés, hogy Dalí önimádata már-már mértéktelen formát öltött, megspékelve bizarabbnál bizarabb eseményekkel, tudatos polgárpukkasztással, a határok állandó feszegetésével. Dalí nemcsak, mint festő, hanem botrányairól is ismertté vált performance művészként, korának celebjeként is tetszelgett. Gúnynevéhez- Avida Dollars (dollára éhes)-híven, pénzért szinte bármilyen megbízatást elvállalt.

Szerencséjére (illetve szerencsénkre) közlési vágyához, elképesztő képzelőerőjéhez, melyet különböző módszerekkel (álomnapló, paranoia-kritikamódszer, mely egy önindukált paranoid állapot, mely objektív vizsgálódás tárgya lesz) tudatosan trenírozott, kivételes tehetség párosult.

Képei önmagukban elképesztő erővel bírnak, számtalan elemezni valót, titkot rejtenek, kaput saját fantáziavilágunkhoz, egy teljesen új perspektívát, elmondása szerint irracionális álomképek pontos lenyomatai ezek, és mindehhez egy tudatosan felépített brand társult, a bohém élettel, Galával a feleségével, aki kifinomult marketing érzékkel egyengette saját és férje excentrikus életét.

Dalí alkotói buzgósága egészen felesége haláláig töretlen volt. Ezt követően elvonult a nyilvánosság elől, majd egy tűzvész után, melyben súlyosan megsérült, többé nem alkotott.

„A befolyásom titka az, hogy az mindig titokban marad.”