Frida Kahlo, a törékeny erő

Mexikói festőművész, mára popkultúra meghatározó alakja, a feminizmus egyik jelképe. Képeit tanulmányozva a teljes élettörténet kibontakozik, melynek táptalaja a testi- lelki fájdalom, egy szerencsétlen baleset egész életére kiható hatása, a krónikus fájdalom, testi korlátok, valamint egy érzelmileg teljesen kimerítő hektikus szerelmi kapcsolat, melyet megcsalások, vetélések sora, és mind ezek ellenére a legmélyebb összetartozás élménye jellemez.

Frida Kahlo 1907-ben a Kék Házban született, ahol egész életét leélte, és jelenleg Frida Kahlo múzeumként funkcionál.

6 évesen járványos gyermekbénulás áldozata lett, melyből ugyan felépült, de jobb lába deformálódott, ezt leplezendő férfi ruhákat, később tehuana népviselet hosszú szoknyáit viselte.

Orvosnak készült, aktív társasági életet élt, politizált, rajongott a forradalmi eszmékért.

18 éves korában érte a végzetes buszbaleset, melynek hatására festői pályát választotta, és mint „fájdalmas múzsája” megadta a képei alaphangulatát.

Nemsokkal később férjhez ment a nála 21 évvel idősebb, anyja véleménye szerint „túl kövér, túl kommunista, és mindenek fölött túl öreg” akkor már elismert festőművész Diego Riverához. Ezzel elszenvedve második végzetes balesetét, mely a fizikai fájdalom mellé csapódott bánatos útitárssá.

Művészetének három alap pillére számomra, a sokat emlegetett fájdalom, az ambivalens szerelmi élet, és az önarcképek sajátos kontextusba helyezése.

Frida Kahlo jó példa miként építkezhetünk a szenvedésből, hogyan nyerhetnek értelmet az értelmetlennek látszó kínok, miképp haladhatjuk meg önmagunkat és, hogy milyen terápiás ereje van a művészetnek. Az más kérdés, hogy kedélyállapota fokozatos romlásának lehetünk tanúi, mely egyrészt szorosan összefügghet élethelyzetével, ugyanakkor alap személyiségjegyei is meghatározóak ebben a kérdésben. Hogy borderline személyiségzavaros volt-e, vagy csak bizonyos jegyeit hordozta nem tisztem megmondani, de tény, hogy az érzelmi instabilitás, ambivalencia, kiszámíthatatlanság, impulzivitás, dühreakciók, depressziós epizódok, túlidealizálás és lebecsülés kettőssége, függetlenség és a másiktól való teljes függés paradoxona mind jellemezte. Szerabúzus, szerelmi kalandok, extrovertált megjelenés mögött gyöngédségre, biztonságra, ölelésre vágyakozó gyermek és anyaidea bomlik ki, mely utóbbi soha nem adatott meg számára.

28 gerincműtét, 3 vetélés,1 lábamputáció, tüdőgyulladás, életen át tartó folyamatos kínlódás, ugyanakkor hatalmas szakmai sikerek (ő az első latin-amerikai festő, akitől a Louvre képet vásárolt), önálló kiállítások, érzelmi magaslatok, baráti kapcsolatok, intenzív társasági élet után, a legmagasabb és legmélyebb érzelmeket- úgy gondolom- maximálisan megélő művész, végül 47 évesen valószínűleg önként vetett véget életének.

„ Remélem, örömteli az elmúlás…, és soha nem térek vissza…Frida.”

Felhasznált irodalom: Németh Attila, Művészek és pszichopatológia