A fontos pillanatok csendben történnek.

Ahogy ott ült a Nő a kanapén, hirtelen minden világos lett. Az addigi események a másodperc tört része alatt egyetlen pontba sűrűsödtek, majd váratlanul csend lett. S ebben a süketen ordító nyugalomban úgy tűnt, visszavonhatatlanul megváltozott minden. Csak nézte a kanapé másik végét és hirtelen nem értette, mégis végleg megértette, hogy mit is keresett ott ez idáig.

Addig fel sem tűnt neki, hogy izmai milyen elviselhetetlenül feszülnek, s hogy levegőt is csak elvétve vesz. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy állja a támadást, hogy megértesse magát, hogy átadja, amit igaznak gondol, s meggyőzze róla a vele szemben ülőt, mintha az igazság valóban létezne, s mintha mindez még biztosítható is lenne. A helyzet tragikomikuma és egyben legnagyobb meglepetése, hogy mégis mindeközben, a legharsányabb összetűzés közepette, olyan nyugodt állapotba került, amelyet talán még soha nem élt át azelőtt. Ahogy nézte Őt, az idő lelassult, s a kép egy csapásra kitisztult.

Számtalan élménynél, életünk olykor legboldogabb és legtragikusabb pillanatiban élhetjük át a legtökéletesebbre formált, teljes és totális egyedüllétet.

Egyedül vagyunk, amikor félünk, és amikor pánikba esünk. Hiába szalad bárki a segítségünkre a félelmünk valódiságával menthetetlenül egyedül maradunk, melyben a másik, akinek maximum megtévesztésig hasonló elképzelése lehet az élményünkről, csupán külső személyként osztozhat, de azt és pontosan úgy, ahogy mi érezzük, nem érezheti senki. Egyedül van a táncos, aki épp eléri ugrása csúcspontját, és egyedül van az is, aki lemond az életről és a mélybe veti magát.

Egyedül vagyunk, amikor nekünk tapsol a közönség, mikor a büszkeség, a siker könnycsalogató bizsergetése elsötétíti a nézőteret. Akkor eggyé olvadunk a szemünkbe vágó lámpa fényével, de ott is, akkor is, egyedül vagyunk. Olyankor feloldódunk az élményben, s minden, ami odáig szélsőséges vagy keszekusza volt, hirtelen megnyugszik és kisimul a pillanat.

Azokban a felvillanó másodpercekben nincs konfettizápor, nem szól filmzene a háttérben és értelmét veszti minden, ami tárgyi.

Amikor a legnagyobb beszélgetés közepette egy másodpercre elnémulunk, s az asztal túloldalára tekintve hirtelen meglátjuk a velünk szemben ülőben, hogy miért is szeretjük őt olyan nagyon, akkor is egyedül és csendben vagyunk.

Ez a csendesség nem rossz, nem ártó szándékú, de mindenképp hasznos, még ha nem is feltétlen kellemes. Ez a csend rávilágíthat bennünket választásaink és döntéseink helyességére, de meg is kérdőjelezheti mindazt, amit eddig biztosnak véltünk. Ha képessé válunk arra, hogy megértsük ezeket a gyakran észrevehetetlenül rövid, ám beszédes momentumokat, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy sokszor ott találjuk a mi valódi, személyes igazságunkat.

Figyeljünk hát oda, mert az igazán fontos pillanataink csendben történnek...

Fotó: Pinterest.com