Váratlan találkozás Önmagunkkal.

Szombat este volt. Emberek sokasága özönlött az utcára, úgy tűnt valahová sietnek. Kopogtak a magas sarkúk az aszfalton, az éttermekből kések és villák csörömpölése hallatszott, s a város fényei körbeölelték az estét.

Ő is Hozzá sietett hófehér csipke ruhájában, és alig hogy felért a lakáshoz, valami hirtelen megváltozott. A hangulat egyetlen pillanat alatt sötétre váltott, s a kimondott szavak úgy hasították át a levegőt, mint a penge. A fájdalmas emlékek egyszerre tolultak fel és megállíthatatlan folyamként zúdultak a csöndbe. „Mi történt? Hogy lehet ilyen jóból ilyen rossz ilyen rövid idő alatt?” Vajon hogy képes valami hirtelen ennyire megváltozni? Vagy a nyilvánvalóról tudomást venni annyira fájdalmas lenne, hogy figyelmen kívül hagyjuk a lappangó jeleket? És haragudhatunk- e a másikra, vagy a világra, ha láthatóvá teszi azt, amit nem akarunk látni?

Sartre azt mondja, hogy ahhoz, hogy egy adott dologban hazudni tudjak önmagamnak, előbb ismernem kell az igazságot. Tudatában kell lennem az elfojtásnak, hiszen honnan tudnám különben, hogy a rengeteg mélyre eltemetett vágyam közül melyeknek adok engedélyt arra, hogy tudatosuljanak, s melyeket kényszerítek feledésbe.

A kérdés az, hogy hogyan férhet meg egyidejűleg, ugyanabban a tudatban egy becsapó és egy becsapott én. Hogy létezik az, hogy valamilyen szinten mégis egyben marad, s nem hullik szét a rendszer azonnal, amikor a legválogatottabb módokon, már- már művészi kreativitással próbálom meg kijátszani önmagam. És hibáztatható- e bárki, aki nincs tudatában, annak, amit tesz, gondol vagy érez? Hiszen, ha valami éppen nincs a tudatomban, akkor nem mondhatom, hogy tudok róla. De ha nem tudok róla, van-e közöm egyáltalán az adott dologhoz?

Alfred Mele, amerikai filozófus szerint az a személy, aki önámításban él, valójában nem hisz a benne zajló hazug gondolat igaz mivoltában, csupán érdekében áll fenntartani a látszatot saját maga, s a világ számára is. A rendelkezésre álló információk szelektív módon történő kezelésével kiküszöböli az igazsággal való szembenézést. Így tehát láthatóvá válik, hogy az önmagunkkal kapcsolatos hazugság fenntartása egyfajta énvédő mechanizmusként szolgál. Úgy is mondhatnánk, hogy az öncsalás halandóságunk tagadásának egyik kifinomult, de annál veszélyesebb eszköze, amely igyekszik kitolni az emberi lét múlandóságának határait, s amely által végre azt érezheti az ember, hogy ő irányít.

De mi történik, ha egy váratlan fordulat hatására szembe kell találkozni az elviselhetetlennel, Énünk mélyre eltemetett, sérült, jajveszékelő részével? Számtalan esetben tapasztaltam magamon, és másokon is, hogy egy külső szemlélő számára irreálisnak mondható reakciókat produkálunk látszólag ártalmatlan kérdésekre. Sokszor bélyegzik ilyenkor elmebetegnek, őrültnek, nem normálisnak a mélyen megbántott, vagy épp dühöngő személyt, amely tovább rontja a helyzetet. A nők sokszor kapják meg ilyenkor a „hisztis”, „cirkuszoló” jelzőket, amely általános, hétköznapi értelme miatt, önmagában is megalázó és mélyen sértő. Ez a címke ugyanis elvágja az utat a konfliktus feloldásától, mert súlytalanná és értéktelenné teszi a fájdalmat. Mi lehet hát a megoldás?

Ahogy nem lehet megmagyarázni, miért szeretünk egy színt vagy egy illatot, úgy nem lehet egzakt módon kijelenteni, hogy létezik a nagybetűs MEGOLDÁS. Az viszont biztos, hogy ha valami „irreális” módon kiborít és megingat valami megingathatatlannak tűnőt, leginkább az önmagunkról alkotott elképzelésünket, érdemes megállni egy percre és átgondolni mi a szerepünk az adott helyzet kialakulásában. Mit tettünk, hogy így alakult és mit tennénk, hogy a jövőben más legyen?

Veszedelmes dolgok is laknak bennünk, amelyekről igyekszünk nem tudomást venni, s amelyeket, ha nem szelídítünk meg kellő időben, ha nem lépünk hozzájuk közel, a legváratlanabb helyzetekben törhetnek a felszínre. Vigyázni kell, mert sokszor mindezért kapcsolatainkkal fizetünk.

Felhasznált irodalom:

• Schwendtner, T. (2012). Miként lehetséges öncsalás? Sartre Freud-kritikája.

• Mele, A. (1983). Self-Deception.

• Szalai, J (2011). Kettős megtévesztés.

Fotók:

• Pinterest.com