Az önkifejezés buktatói

Az önkifejezésről automatikusan Maslow-piramisra asszociálok, ami a motiváció témakörét vonzza magával.

Abraham Maslow még az 1950-es években kezdte el kidolgozni tételét, mely később a motiváció kutatás kiindulójává vált.

Eredetileg 5 szintet különböztetett meg szükségleteink terén.

Az elmélet alapján a szintek egymásra épülnek, felsőbb lépcsők az alatta levők teljesülése esetén tudnak megvalósulni. Abban az esetben, ha egy szinten elakadás, sérülés van, következő szinten kompenzáció alakulhat ki. Például „ a kapcsolat szintjén az elfogadás, szeretet, hovatartozás, együttérzés, és megértés a legfontosabb igények. Ebből származik önbecsülésünk alapja is. Ha ezen a szinten baj van, sokan próbálják ezt a ki nem elégített igényüket a következő szint (teljesítmény) jutalmaival pótolni: kiemelkedő eredményeket érnek el, de ez az elismerés sosem nyújtja azt a megnyugvást, amit a kapcsolati szintű elfogadás.” (1) Ezt a témát előző cikkemben részletesebben érintettem.

Önmegvalósításom buktatóinak egyik oka lehet a Maslow –elméletből kiindulva a piramis alsóbb részeinek nem teljesülése. De mi van abban az esetben, ha rendelkezésemre állnak mindezen feltételek, de valamilyen okból kifolyólag az önkifejezésem és az önmegvalósításom között disszonancia van, az önmegvalósítás nem ér célba?

Úgy gondolom, hogy az önmegvalósítás az önkifejezés útján jön létre, melyet a drive hajt.

Itt jön be a motiváció kérdésköre, amihez a száraz részleteket nem túltaglalva, pár fogalomról mindenképp szót kell ejteni.

Maga a motiváció szó a latin movere igéből ered, mely mozogni, mozgatni-t jelent.

Minden élő szervezet alapvetően egy belső egyensúlyi állapot (homeosztázis) elérésére törekszik. Ha ez az egyensúly megbomlik, valamilyen hiányállapot, azaz szükséglet keletkezik. Ez lehet biológiai, valamint pszichológiai szükséglet egyaránt. A szervezet képes a belső apparátusának megfelelően kompenzálni a hiányt. Ha a belső mechanizmusok már nem tűnnek elégnek, helyreállító cselekvésre készteti az egyént. Ezt a késztetés a drive hajtja. „ A drive a szükséglet nyomán kialakuló, belső késztetés, a viselkedés hajtóereje.”(2)

Míg biológia szinten mindenkire egyformán jellemző értékek tartják fenn a szervezet belső egyensúlyát, addig a pszichológiai egyensúlyom fenntartásáért felelős paraméterek teljesen egyediek. Ezalatt alapvetően az önkifejezés eszközeire gondolok. Olyan ez, mint egy „pszichológiai ujjlenyomat”, mindenkiben ott lakozik a csak rá jellemző mintázat. A kérdés az, hogy, amikor a papírra nyomom a tintás „ujjam” kirajzolódnak e individuumom barázdái?

Általánosságban, egy célt kitűzve kezdünk hozzá egy cselekmény/tevékenységhez. Ehhez alapvetően szükségünk van egy indítékra, ez az, ami a folyamatot kiváltja, fenntartja, és irányítja. Ahhoz, hogy véghez tudjuk vinni magát a folyamatot, a szervezetet kellő energiával kell ellátni, ezt biztosítja a már említett drive. Ez az a hajtóerő, a szervezet belső motorja, ami által a kellően motivált eseménysort véghez tudjuk vinni.(3)

Jól kirajzolódik egy hármas egység, melyek egymásra épülnek, megteremtve önkifejezésünk feltételeit. Tehát, önkifejezésünk akadályai ebben a hármas egységben is keresendők.

Cél szintű elakadás: A céltalan nihil. Ez úgy gondolom napjainkban egy általános problémakör, a jóléti társadalmak egy klasszikus betegsége, mely leginkább a pályaválasztás előtti fiatalokat érinti. Elsősorban azokra gondolok nagyon általánosítva, akiknek már semmiért nem kell igazán megküzdeniük, a szüleik generációja megvívta már az „ő harcaikat” is. Cselekedeteik zöme külső nyomásra történik (extrinsic motiváció), nem lelik örömüket semmi olyan tevékenységben, mely hosszútávon önbecsülésük növelését eredményezné. Belső motivációjuk (intrinsic motiváció) pillanatnyi örömszerzés elérésére hajt csupán.

Ugyanebben a kategóriában kell megemlíteni a hajléktalanságot. Szemben a „céltalan ifjúsággal”, nekik nincs semmijük, nem a jólét nyugalma, hanem éppen, annak eléréséhez szükséges alapvető funkciók sérülnek. Itt a már a fent említett Maslow-piramisra utalnék vissza. Addig, míg a létfenntartásomon fáradozom, esélyem sincs önmegvalósításon gondolkodni, egyik- napról a másikra kell túlélni valahogy, nehéz ilyen körülmények között hosszútávú célokról beszélni, ez a fogalom lassanként kitörlődik a tudatból. Ezért is nagyon nehéz kitörni ebből az állapotból, illetve megérteni a kényelmes kanapéról, „hiszen erős ember, tudna dolgozni, ha csak a napi betevőn jár az esze, ne csodálkozzon”, zeng a fülünkben a társadalom moraja.

Indíték szintű elakadás: Ez egy nehezebb témakör, ebben az esetben, vannak kitűzött céljaim, de vagy nincs ötletem a megvalósításhoz, vagy nincs kitartásom véghezvinni a feladatot, vagy menet közben eltérek a kijelölt útról. Például sok pénzt szeretnék, de nem tudom, hogyan gazdagodhatnék meg viszonylag rövid úton. A cél adott, de nincs kellő kreativitásom, tudásom a rövidtávon sok pénz szerzéshez, ezért maradok a napi nyolc-tíz-tizenkét óra munkánál, vagy bankot robbantok :) .Ebben az esetben, ha felmérem, hogy nem vagyok az a tipikus vállalkozó alkat, aki valamilyen jó ötlet, üzlet útján viszonylag gyors anyagi jólétet tud biztosítani magának, erre tipikusan jó példák a startup cégek, akkor ha áttudom fordítani, a hirtelen meggazdagodás vágyát a stabil munka szeretetébe, és más célokat kitűzve szeretném az önmegvalósításomat beteljesíteni, akkor szerencsés vagyok. Ide tartozik még a kisebbségi komplexusok okozta tehetetlenség. Ezt a szakirodalom különböző hiedelmekbe sorolja, azaz képesség hiánya hiedelmek (nem hiszem, hogy képes vagyok rá), stratégiára vonatkozó hiedelmek (nem hiszek a folyamat sikerében), erőfeszítésre vonatkozó hiedelmek (túl nagy erőfeszítés a cél érdekében, nem éri meg a belefektetett munka), tehetetlenség hiedelmek (hiába dolgozom, úgyse érek célba)(4).

Van az az eset, amikor a célom is megvan (híres énekes szeretnék lenni), tudom is mit kell tennem, csak éppen a tehetség, ami ehhez szükséges, hiányzik. Erről ebben a cikkemben írtam egy-két sort.

És akkor jön a kitartás kérdésköre. Cél adott, megvalósítás elindul, tehetséges is van, de valahol félúton elakad a folyamat. Ez az állandóan ötletelő, nyughatatlan típus, aki kétségbeesve, sokszor mindenféle divathullámok kapcsán keresgéli az önkifejezés útját. Ezt a jelenséget Woody Allen gyakran jeleníti meg filmjeiben (pl.,Vicky Cristina Barcelona, Belső terek). Van ennek az a válfaja, amikor a folyamatot véghez viszi az illető, de érzelmi szinten ugyanúgy nem történik meg a kielégülés. Mindkét esetben felmerül a lehetősége annak, hogy maga a cél fontos csak igazán, és az odavezető út önmagában nem örömforrás, vagy inkább valószínűbb, hogy nem megfelelő a célkitűzés. Kérdés, ha megtalálja az igazi küldetését az illető, megnyugvást talál e, vagy ez egy személyiség jegy, és ezzel az állandó nyughatatlansággal együtt kéne elfogadnia önmagát. Ez annyiban különbözik a „tehetségtelen énekesünktől”, hogy itt a sikerélmény jelen van, csak ennek megélése nem tökéletes. Teljesül egy cél, de az öröm helyett, már a következő „küldetésen” töri a fejét.

Drive szintű elakadás: Tehát, amikor a belső motor lemerül, vagy csak félgőzzel megy. Tipikusan ilyenek a depresszió különböző megjelenési formái.

Ebből a rövid összegzésből is kiderül, hogy mennyire összetett és bonyolult folyamat rendezett együtt állása szükséges egészséges önmegvalósításunkhoz.

Források:

(1):F. Várkonyi Zsuzsa (1997): Tanulom magam. Studium Effektive Kiadó, Balatonfenyves

(2):http://old.ektf.hu/hefoppalyazat/pszielmal/a_motivci_fogalma.html

(3):https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-pirami

(4):Vallerand, R. J. (1997). Toward a Hierarchical Model of Intrinsic and Extrinsic Motivation.

Kép: https://s2.strombeck.com/2015/04/The-50-news-rules-of-workV-4.jpg