Kompenzálok, tehát vagyok.

Mit is takar számomra pszichológiai értelemben a „kompenzál” kifejezés?

Az élet egy területén elakadásom van (ez lehet nem kívánt tulajdonság, testi fogyaték, trauma, lelki okok stb…), egy másik területen ezt pótlandó, vagy leplezendő túlteljesítés történik.

Maga az elakadás oka sokszor olyan fájdalmas, hogy automatikusan lenyomjuk a tudatos szintről a tudattalan térbe. Érzem ugyan, hogy valami nem stimmel velem, de körüljárni, felfedni az okokat nem két perc és nem is egyszerű, ezért egy kézenfekvő területen, ahol tudok teljesíteni, ahol sikerélményem van, tovább „időzöm”, mint szükséges volna. Ezzel még inkább elnyomva az eredeti problémát, abba a hitbe ringatva magamat, hogy minden rendben.

Természetesen, sok olyan eset akad, amikor ez a túlélésemet szolgálja. Muszáj egy szelepet találnom, mert különben „megőrülök”.

Kérdés az, hogy ez a szelep meddig az én érdekem? Milyen mértékben egészséges a kompenzálás?

Tehetünk fogalmi különbséget „kompenzál” meg „túlkompenzál” között, és akkor értelmezhetjük úgy is a dolgot, hogy:

A kompenzálás egy segítőeszköz, hogy „egész” lehessek (pl. „alacsony, de izmos”) olyan dolgokban, ami zavar, de változtatni nem tudok rajta, így elfogadhatóbbá teszem magam. A kompenzálásommal nem elnyomom, hanem kiegészítem a hiányosságom. De amint átlépek egy bizonyos határt, azaz túlkompenzálok valamit, azzal már elindítom a saját pusztításom. A túlkompenzálással függő viszonyba kerülök az eredetileg engem védő szereppel.

Egy egyszerű példa:

Rendkívül gyakori a párkapcsolati elakadás. A számtalan csalódás után, sokszor mi magunk ítéljük kudarca az éppen induló új kapcsolatot, ezzel védve öntudatlanul is magunkat egy esetleges új csalódástól, és egy öngerjesztő ördögi körbe jutunk. Egy idő után már nem is próbálkozunk, az elakadás okát nem keressük, inkább feledtetve az űrt, például végkimerülésig dolgozzuk magunkat. A munkában lehet, hogy sikeresek leszünk, de ezzel a boldogság szintünk nem tud arányosan emelkedni, mivel az alapprobléma hajt, nem pedig a munka élvezete. Szép lassan ki is alakul a függő viszony.

De vajon a szó klasszikus értelmében vett függőségeket (pl. drog, alkohol, sex) nevezhetem-e kompenzálás/túlkompenzálásnak?

Köztudott, hogy az olyan alapfunkciókkal, mint például az evés, mozgás is tudunk önpusztító viszonyba kerülni, de nem kivétel a fenti példa kapcsán említett munka sem és még sorolhatnánk. A közös ezekben, hogy eredetileg az egyént szolgálják. Arról lehet vitatkozni, hogy a drogok mennyiben szolgálják a használóját, de alapvetően kártékony tulajdonságaiktól váltak hírhedté.

De a fenti kérdés a tevékenység eredetének motivációjára utal. Tehát, ha valaki azért dolgozik éjjel nappal, mert imádja, „flow”-ban van tőle, annak nagy valószínűséggel nem a kompenzáció az alapja. Valódi boldogságot tud megélni még a végkimerülés perceiben is. Nem úgy, mint a kompenzáció hajtotta munkamániásnál. Természetesen a függőség és a kiégés veszélye előbbinél is kialakulhat, de az már egy másik problémakör.

Míg, ha valaki pusztán az alkohol szeretete miatt részegedik le napról napra, nem lesz akkora a különbség közötte és aközött a függő között, akit mondjuk molesztáltak és a feldolgozhatatlan elől menekül a mámoros tudatlanságba. Pontosan azért, mert itt egy adott szer szervezetre történő hatása lesz az irányadó, nem pedig a motiváció. Hiába nem valamit kárpótolni akar az „alkoholszerető” függőnk, a boldogság órái hamar el fognak illanni, és marad a szer rabsága.

De talán azt megállapíthatjuk, hogy a droghasználat többnyire nem valaminek a kompenzációja, ugyan az "elakadás" problematikája fennáll, de a túlteljesítés része rögtön önpusztító üzemmódba kapcsol, kimarad a "hiba" pozitív irányú ellensúlyozása.

Nem kell igazán látványos „hiány” ahhoz, hogy azon kapjuk magunkat, hogy itt-ott kozmetikázzuk személyiségünk egészét. Életünket behálózzák apró pici kompenzációink, de, amíg tudom dekódolni saját működéseim mikéntjét, és képes vagyok folyamatos önreflexióra, addig kezemben tudom tartani az önmagam feletti kontrollt és nem a tudattalan működéseim, elhárító mechanizmusaim fogják iránytani a döntéseim zömét. Az ehhez vezető út sokszor rögös és fájdalmas felismerésekkel teli, de a gondolat már magában is felemelő, hogy önmagam lehetek.

Kép forrás: https://karencovy.com/what-are-the-3-divorce-questions-you-should-not-ask/