Miért nem akarunk átlagosak lenni?

„Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma. Nem egy menő ruha vagy.” /Harcosok klubja/

Manapság már-már trend lett az „átlagtól” való eltérés. Sokak számára az „átlagos” jelzőnél nincs degradálóbb, megsemmisítőbb. De mitől ennyire ijesztő az átlagba tartozni? Egyáltalán mit takar az, hogy átlagos? Kicsit az a benyomásom, konkrét választ nehéz erre adni, de akaratlanul is sokszor összemossuk az unalmassal, a semmilyennel.

Mit teszünk hát ez ellen? Bármi áron, csak nyomot hagyjunk magunk után a világban, csökkentve ezzel a halandóság szorongató jelenlétét. Kétségbeesetten vágyunk a különlegesség élményére. A hiba csak annyi, hogy az odavezető utat minél egyszerűbben szeretnénk lespórolni. Ezt a média tökéletesen kihasználva megteremtette a „bárki lehetsz” mítoszát. Tehetségkutató műsorok válogatóin jókat nevetünk azon emberek nyomorúságán, akik bedőltek ennek a szlogennek és valóságként élik meg a bennük semmiképp nem létező Grammy-díjas énekest. Holott nap, mint nap magunkra erőltetjük a média által képviselt hamis értékeket, abban a hiszemben, hogy így válhatunk valakikké. Felvértezzük magunkat olyan termékekkel, szokásokkal, célokkal, ami személyiségünk lényegével valójában inkongruens. Közben rettegünk, nehogy kiderüljön, kik vagyunk valójában ( ha még persze, nem nyomtuk el teljesen), mert azt nem tartjuk elfogadhatónak, szerethetőnek. A társadalmi nyomásnak megakarunk felelni, miközben paradox módon vadul ellenállunk az „átlaghoz” tartozásnak, megteremtve azt a nagy átlagot, ami a különlegességet, az egyedit sokszorosan után gyártja, kialakítva ezzel a látszatemberek széles körét.

A média, a mértéktelen fogyasztásra ösztönző reklámok kitermelte azt az elveszett, szorongó tömeget, ami céltalanul bolyong a boltok sorai között keresgélve önmagát. Egyre szerencsétlenebbek vagyunk képességeinkhez nem passzoló szerepkörökben, miközben szép lassan hagyjuk kialudni a bennünk lévő tehetség utolsó szikráit is.

Ez a megfelelési kényszer olyan új normákat kezd kialakítani, ami által egyre „self-vesztettekké” válunk, az állandó hiányérzetet pedig felváltják kóros működéseink.

Természetesen van kiút a média, a társadalmi nyomás okozta űrből. Ahogy Carl Rogers már leírta, „különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.” „Az ember előtt két út áll: az egyik az, hogy megvalósítja saját magát, azt, akinek ő született ; a másik az, hogy mindent megtegyen azért, hogy szeressék, mert ez a vágy is vele született. És a szeretetnek mindig ára van.” /Carl Rogers/

Kép: www.pinterest.com