A félreértelmezett nő - 1.rész
Önszeretet vs. önszabotázs
Amikor egy kisbaba belenéz a tükörbe és meglátja tulajdon tükörképét, alig bírja levenni magáról a tekintetét. Csak ámul önmaga tökéletességén, miközben meg van róla győződve, hogy amit lát, az úgy jó, ahogy éppen van. Nem kicsit vékonyabban, nem kisebb orral vagy nagyobb szemmel, hanem éppen úgy, ahogy van. Kundera (1998) így fogalmaz A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvében: ,, Nem a hiúság vonzotta a tükörhöz, hanem az ámulat, hogy a tükörben tulajdon énjét látja. Megfeledkezett róla, hogy teste élettani működésének műszerfalát nézi. Úgy érezte, a lelkét látja, mely arcvonásaiban mutatkozott meg előtte.„
Szinte az az érzésünk, miközben magunk is megdelejezve figyelünk egy ilyen csöppséget, hogy ő és a tükörből visszatekintő nevető tökéletesség szinte egy egésszé olvadnak össze.
Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mikor tűnik el az önszeretet és hol kezdjük el gyűlölni önmagunkat. Hogy mikor mondunk magunkra először nemet.
,,A test az, ami örök. És káprázat a lelki, és káprázat a pszichés.” Popper Péter véleménye szerint ebben a materiális, „eltárgyiasodott” felfogásban az élet valamennyi részén elért siker értelmezése is kényszerűen megváltozik, s így a női, férfi siker is teljesen mértékben materiálissá válik.
Ebben az értelemben a test nem lehet más, mint tárgy, amivel nem csak én, aki ebben a testben lakom, hanem mindenki más is szabadon rendelkezhet. Ez a fajta eltávolított „tárgy”, amely kiszolgál minket egy életen át, idővel nem jelent már többet, mint valamit, ami időnként elromlik, amit folyton fejleszteni kell, amelyet időről időre meg kell javítani, és ami a maga tökéletes tökéletlenségében nem szerethető önmagáért. A kérdés az, hogy ez a fajta szemlélet vajon hogyan férkőzhetett be a mindennapjainkba. Vajon kiket érint igazán, és van-e belőle kiút, ha már nem látjuk önmagunkat egészként, csak részek összességeként.
Hogy miként tekintünk természetes testi adottságainkra rendkívül összetett kognitív és pszichés folyamat eredménye. Testképünket nagymértékben meghatározza a minket körülvevő világ, az aktuális lelki és fizikai állapotunk, valamint testünk alapvető képessége arra, hogy kiszolgálja akaratunkat. Ezen kívül, nagymértékben befolyásol a kor, amelyben élünk, az adott társadalmi csoport vagy réteg, amelyhez tartozunk, hiszen minden kultúrának megvan a maga társadalmi normája, amely alapvetően határok közé szorítja az ideális testről alkotott képet. Míg az 50-es évek szexszimbóluma a telt idomairól híres, kacér botrányhős, Marilyn Monroe volt, addig a 70-es évek felé közeledve átvette az irányítást Twiggy, a maga 40 kilójával és csodálkozó, kissé fáradt tekintetével. Nem kellett sokáig várni, csakhamar kitört a Twiggy-láz, s a csontsovány testalkat elérése immár kisebb misszióvá vált. Testi elégedettségünket természetesen tovább formálják gondolataink, az ismerős és ismeretlen „bírák” sokaságának véleménye, de röviden összefoglalva talán azt mondhatjuk, hogy minden, ami testi és lelki szinten minket ér.
Sikeres test= Sikeres én
Szomorúan be kell látnunk, hogy a mai társadalmunk lényegében test-társadalom. A megjelenésnek, a sok esetben kizsigerelésig tökéletesített testnek olyan jelentősége van, mint még talán soha ezelőtt. Az ősember alapvetően teste védelmének érdekében kezdett el ruhát készíteni magának, de a díszítés már azért került a rá, hogy ezáltal szó szerint, felruházza magát bizonyos ranggal. A megszerzett státusz feltételezett bizonyos tulajdonságokat is, mint például adott esetben jó vezetői képességet, magabiztosságot, valamiféle misztikus légkört. Így a díszítés elsődleges célja a személyiség és a társadalmi pozíció közös megnyilvánulása lett.
Tekintve, hogy már az őseink is viseletükön keresztül jelezték saját személyüknek fontosságát, nem lepődhetünk meg azon, hogy a mai világban, évezredekkel később, ahol a különböző ruhák és kiegészítők sokkal könnyebben és nagyobb választékban érhetők el, a divat, az öltözködés és a szépségre való törekvés alapvető fokmérője lett az emberi sikerességnek. A ruhák elsődleges funkcióját mostanra nagymértékben felváltotta a viselet „trendisége”, szépsége, és esztétikuma, így divatos öltözékeinket sokkal inkább használjuk önkifejezésre, mint testünk védelmére. Olyan „takaró” ez, amely némileg távolt tart a világ kritikájától, miközben észrevétlenül hozzáláncol a társadalom fogyasztói áramlatához.
Önszeretet
A világ bizonyos területein szinte alig vannak tükrök, így bármikor látják magukat az emberek, boldogan mosolyognak vissza önmagukra. Miért nem tudjuk mi is átvenni ezt a mentalitást, és elfogadva szeretni önmagukat, még akkor is, ha nem lehet? Még akkor is, ha nem pontosan úgy nézünk ki, ahogy szeretnénk, ha tapintatlanok voltunk valakivel, és még akkor is, ha senki más nem szeret. Nem üres önimádatra gondolok, hanem igazi együttérzésre legbelsőbb önmagunkkal. Amikor elfogadom és büszke vagyok rá, hogy a saját világom közepe én vagyok, még akkor is, ha a nagy egészet nézve, talán semmi vagyok.
Minden ember egyedi, megismételhetetlen és összehasonlíthatatlan. A legbelsőbb én, az önmagammal kialakított szeretetteljes kapcsolat az egyetlen lehetőség, az egyetlen hely, ahol megpihenhetek, ahol nem kell versengenem senkivel, ahol igazán az lehetek, aki vagyok. Önmagam. Miután a világot megjavítani nem lehet, nem marad más, mint minden nap egy apró lépéssel közelebb lépni önmagunkhoz.